különCvélemény

Elnézést kérek a nagy szünetért, de költözködtünk is, meg meló ügyben is jól összejöttek a dolgok, így hát még olvasni sem nagyon volt időm, nemhogy írni. Kitartásotokat most egy extra katonás sztorival honorálom, jó szórakozást hozzá!

Bármennyi érv is szólt ellene, 4 hónap után kénytelen kelletlen odaengedtek minket a fegyverekhez és szerszámokhoz. A hidépitő és robbantó részlegnél voltunk, de abban egyetértettünk, hogy ez utóbbi tevékenység mindannyiunk számára izgalmasabb.
A Tisza egy, a honvédség részére lekeritett részén gyakorlatoztunk. A feladat : cölöpökből, és a rendelkezésre álló faanyagból, illetve vas szerelvényekből ideiglenes hidat ácsoljunk a rohamosan közeledő, de a folyón nyilván átkelni kivánó utánpótlásnak. Csapataink odaát harcolnak, az oroszok lerobbantották a hidat, katonák! cölöpöt váááááll -ra!!
150en dolgoztunk a feladaton, a cölöpverőket mérnökök üzemeltették, biztos ami biztos. Alán megemlítette, milyen jó hasznát vennénk ennek a szerkezetnek a pályán, ahol évek óta nincs normális kapu, de aztán elvetette az ötletet, mert az említett hely Újszeged egy csendes környékén volt, és mint ilyen, nemigazán tolerálták volna az ottlakók a zajt.
Mikor álltak a cölöpök, a mi feladatunk volt a járófelületet megépíteni. Neki is álltunk, emberes pallókat szögeltünk egymás mellé, ideiglenesen ácskapcsokkal rögzítve őket az alaphoz. Ám jó szokás szerint, ácskapocsból épp csak annyi volt, amennyi 2 méterre elegendő. Mivel a szögelés lassan haladt, mi meg már mentünk volna haza, Alán megszólalt:
- Híveim! Hatalmas ötletem támadt! - itt mi, akik jól ismertük, értetlenül néztünk rá. Korábban nem csinált ilyet a hapsi, mi volt az ebéd?
- Kiszedjük a kapcsokat onnan, ahol már 1-2 szöggel rögzítettük, és áttesszük oda, ahol most építünk!
Felhívtuk a figyelmét, hogy a szerkezet, mely alól a kapcsokat ki szeretné szedni, minimum 3 tonnát nyom, és nem mellesleg mi is rajta mászkálunk. Alán ekkor kikérte magának, hogy ócsároljuk a munkáját, és megkérdőjelezzük építészeti szaktudását. Említettem neki, hogy építészként eddig csak udvari budit emelt a nagyapja kertjében, és segített annak bevakolásában is. Ismét sértődötten kikérte magának, és emlékeztetett, hogy öcsém mühelye akkor mivolt? Arról kegyesen megfeledkezett, hogy az említett épitmény egy erős éjszakai vihar után jobban hasonlított a lerombolt Hirosimára, mint egy műhelyre.
- Ne féljetek, amíg engem láttok! - felkiáltással (én itt húzódtam fedezékbe), egy - egy szöggel megerősítette a rögzítésre váró pallókat, és elkezdte lefeszegeti az ácskapcsokat.
Mikor végzett egy méteres szakasszal, kezében a 18 kapoccsal diadalittasan nézett ránk, bár ebben némileg hátráltatta az előző este beszerzett monokli a jobb szeme alatt, és enyhén ferde szája, mely még épp most sebesedett. Hiába, így jár az, aki lemákvirágozza a szomszéd körlet - és egyébként Szolnok - bikáját. Este egyébként meglátogattuk az említett bikát a gyengélkedőn, köszönte szépen, csak 3 bordája törött el. Alán mindig is finom úriember volt.
Hogy állítását bizonyítsa, miszerint a kapcsok nélkül, a 300as szögekkel rögzítve is stabil a sebtében összetákolt hidunk, ugrott néhányat a kapocsmentesített szakaszon. Ekkor már mindannyian a partról figyeltük, amit felettébb jól tettünk, ugyanis a következő pillanatban ahogyan az várható volt, az egyik palló megbillent, majd az eddig megépített szakasz, hatalmas robajjal összedölt, Alánnal és a jövőbe vetett reményeinkkel együtt. Irtózatos csobogás jelezte, hogy az építmény, barátunkkal együtt a vízbe ért.
Néhány másodperc döbbent csend után odarohantunk az árválkodó cölöpökhöz, és az úszó faanyag között Alánt kerestük, aki mint Neptun -kezében háromágú villa helyett egy marék ácskapcsot lóbálva -, a habokból kiemelkedve jelezte, nem süllyedt el végleg. Isteni mivoltát kissé csorbította, hogy torkaszakadtából üvöltötte: Nem tudok úszni, megfulladok! Segítsetek! - kezében a 20 kilónyi vasanyaggal. Itt már gondoltuk, hogy nagy baj nem lehet, hisz köztudott, hogy Alán ifi bajnok úszó volt. Ám kissé elbizonytalanítottak minket a nehezékként viselt vaskapcsok, és hogy a sodrás szép lassan viszi barátunkat. Miután meggyőztük róla, hogy túlélési esélyei hatványozottan nőnek, ha nehezékétől megszabadul, kötéllel kihúztuk. A parton csuromvizesen pihegve megköszönte lélekjelenlétünket, és kifejtette, hogy milyen hülyén nézett volna ki a fejfáján: "Szikszai Alán, élt 22 évet, meghalt érthetetlen okból összedőlt híd romjai alatt, vízbefúlás következtében".
Biztosítottuk, hogy most ezen nem kell rágódnia, sokkal inkább az izgassa, mit fog mondani a láthatóan sebesen közeledő századosnak, akinek valószínüleg melege lehetett, mert enyhén vöröses árnyalatot öltött az arca.

A pallókat néhány száz méterrel lejjebb kihalászták, a híd kis késéssel ugyan, de megépült, bár én éles helyzetben nem mertem volna harckocsival ráhajtani. Nem mintha nem bíztam volna barátom építészeti tudásában, de arra felhívtam a figyelmét, hogy amennyiben jót akar embertársainak, és életét szabadon szeretné tölteni, nem épít hidat soha az életben.

Nemsokkal később, a vezérkar az iménti esetből okulva, nem építeni, hanem robbantani küldött minket. A terep egy elhagyott és lekerített szántóföld volt, valahol egy falu mögött. Feladatunk az volt, hogy kisebb lukakat ásva, és abba megfelelő mennyiségű trotilt helyezve a robbantás hatásait és erősségét vizsgáljuk. Ez izgalmasnak ígérkezett, bár igyekeztem távol helyezkedni barátomtól, és kérdésére biztositottam, hogy nem az előző este, spiccesen zselének nézett cipőpaszta szaga zavar a haján. Néhány kisebb pukkanás után Alán csalódottan sóhajtott, és kifejtette, ennél még ő is nagyobbakat durrant, ha nagyanyja bableveséből bezabál. Erre sarkonfordult, és pillanatok alatt eltünt a mögöttünk húzódó erdős sávban. A többiekkel összenéztünk, és azt latolgattuk, mi nyújtana nagyobb fedezéket barátunkkal szemben.
Alán rövidesen előkerült az erdőből, láthatóan erősen küzdött valamivel, ami az erdőben akart volna inkább maradni. Segélykérően nézett felénk, mi azonban éppen egy távoli robbantás által a levegőbe dobott föld mennyiségét méricskéltük elmélyülten. Alán dühösen cipelte oda mellénk a kiszolgált, ütött kopott, rozsdás sparherdet.
- Na fiaim, majd én megmutatom! - nézett ránk diadalmasan.
- Tán rántottát akarsz sütni? Vagy csak fázol? - kérdeztem tőle, felpillanatva az épp 5000 fokkal tüzelő napra.
Alán lemondóan legyintett, és a trotilos láda felé indult. Mi ekkor otthagytuk, és közelebb húzódtunk a tölünk 150 méterre gyakorlatozó társainkhoz. Már épp elmélyedtünk a parancsnokunk által szolgáltatott - ám nem túl emelkedett szinvonalú - előadásba, mikor Alán hangját hallottuk : "ROBBANTOK!!!" - majd irtózatos detonáció rázta meg a környéket, hogy előbb mindenki hasravágta magát, majd fejét a földbe fúrva, gondolatban végigvizsgáltuk magunkat, vajon mink szakadt le, és esetleg megvakultunk-e. Ez utóbbit cáfolta, hogy felnézve, a fejünk fölött kb 40 méterre egy sparherdt repült, felismerhetetlenségig szétroncsolva, majd pár száz méterrel odébb, iszonyatos robajjal elvitte a szomszéd tanya végén álló budi tetejét.
Ez utóbbit Alánnak közmunka keretein belül, a büntetése letelte után újjá kellett építenie. Nemsokkal később, a falu kocsmájában üldögélve félfüllel hallottuk, hogy egy paraszt a minap beszakadt a nemrég épült budijába, és fél napot várt, mire kimentették. Megfogadta, hogy megkeresi azt, akí építette, és a fejét a lukba szögeli. A parasztok gyanakodva nézegettek felénk, mi pedig sietve távoztunk.

Még fiatal csikók voltunk, talán középiskola legelején járhattunk, mikor elhatároztuk, hogy a délutáni tanulást megalapozzuk egy kis palacsintázással. Alán konyhaművészete messze földön híres volt, már ami a zsíroskenyeret, tojásrántottát és palacsintát illeti. Egyéb, magasabb szintű, igényes ficsúroknak való étkekkel ő nem foglalkozott, túlságosan sznobnak tartotta ezeket. Mi azonban már nemcsak hallomásból szerettük volna ismerni a híres Alán-féle palacsintát, hanem személyesen teszteltük volna.
Egy unalmas statika órán (melyen az elhangzott infókon csupán néhányezer élet múlhatott a későbbiekben, ugye) tehát körlevél ment a pad alatt, melyben magunkat a 48-as szabadságharc lázadóinak, Alánt pedig az osztrák monarchia makacs diktátorának tituláltuk, és különböző középkori inkvizíciós kínzásokat helyeztünk kilátásba, ha délután nem bizonyít palacsinta ügyileg. A levelet néhányan rajzokkal egészítették ki, szemléltetve a fülcimpatépőt, a spanyolcsizmát, palacsintasütőbe-törést, illetve volt ott egy kalapács és sarló is, amit mindenki letagadott, és senki nem értette, hogy került oda. Sanyi egyenesen isteni bizonyitékot látott benne : "Ugye megmondtam, hogy mindenütt ott vannak!!!" - és gyanakvó szemekkel körbenézett az alvó osztályon. Valóban ott voltak, sőt, néhányan horkoltak.
Én Rejtőtől kölcsönöztem egy kissé, mikor azt firkantottam a levél bal alsó sarkába, miszerint :

"Itefittyej te. állnokk haszudoszó Te! Ojjan vaty, mint 1 szüszkissaszony! Hitegec! Ha ma pontban délután? nem! süc nekünk csintalan pi.. cóval palacsint át, akor. Jól fejbeverlek a palacsin süttővel, hogy arról. Kódulsz. Na.  - Neduddki"

Bárhogy is próbáltam azonban elváltoztatni az irásomat, szerintem rájött, hogy ki írta. Csavaros esze volt ennek az Alánnak, ezt mindenki tudta. Mikor a papír körbeért, és az összes érintett beleírta - és/vagy rajzolta - a fenyegető ultimátumát, átpasszoltuk Alánnak. A levélbe egy radírt csomagoltuk, majd mikor tisztelt tanárunk a tábla felé fordult, hogy épp egy vasbeton födém hiányos alátámasztásából eredő anyagi és erkölcsi károkat szemléltesse függvénnyel, a papírgalacsin nagyot csattant Alán fején. Barátom felijedt a szundikálásból, felkiáltott: "trigonfödém!" - és riadtan nézett körbe. Tanárunk elismerően nyugtázta, hogy Alán még álmában is a szakmával foglalkozik. Barátunk sértődötten felvette a papírt a földről, szétcsomagolta, gondosan tanulmányozta egy percig, közben azthiszem teljesen felébredt. Csendesen megjegyezte, hogy "hülyék!", majd összegyűrte a papírt, és jóízűen megette.
Ezen rítussal tehát elfogadottnak tekintettük a délutáni meghívásunkat.

Négyen gyűltünk össze Alánék konyhájában, barátunk szertartás-szerűen készítette ki a hozzávalókat és a sütés nélkülözhetetlen eszközeit. A szülők még jócskán dolgoztak, keresték a pénzt a délután bekövetkező károk helyreállítására, egyedül Alán 2 éves kisöccse totyogott, csúszott-mászott körülöttünk, akit a suliból jövet hoztunk haza a gyerekmegőrzőből (bár Alán néha ezt keverte a talált tárgyak osztályával). Öcsi áhítattal figyelte, amint báttya tésztát kever, különböző mágikus dolgokat önt hozzá, aminek kilétét mi nemis firtattuk, így legalább jót eszünk majd a végeredményből.
Alán, mint egy boszorkánymester, tudományos arccal kevergette a sűrűsödő tésztát, orrára egy lornyont csiptetett, amit valahonnan a nagyapja fiókjából dúrt elő, 2 protézis és egy "Kiváló Munkás" kitüntetés mellől. Méltóságát némileg csorbitotta, hogy az egyik üveg hiányzott, és erősen meg volt rozsdásodva a keret, de ez őt nem akadályozta, hogy kinyilvánitsa fellengzősen: "Hiveim, most pedig elkezdjük A Műveletet!" - elegánsan megkocogtatta a csorba fakanalat a tál szélén, jelezve, hogy a tészta kész. Áhítattal néztük, és kissé hátrébb húzódtunk.
Óvatosságunkat egy korábbi, ugyancsak ezen ódon konyhában történt esemény alapozta meg. Néhány héttel korábban ugyanis Alán kitalálta, hogy mily kicsinyes és primitiv dolog is a kulcsban, vagy két apacsavar közé szoritott gyufaméreg robbantgatása. Nem vagyunk mi kispályások gyerekek - kezdte - ha robbantunk, hát csináljuk nagyban! Erre eltünt a konyhában, majd valamivel később megjelent egy karton gyufával, egész pontosan 6 dobozzal. Félrehúzódott, és gondosan kapargatni kezdte a mérget a gyufák hegyéről egy kis papírcetlire, melyre nem mellesleg az aznapi jótéteményéért kapott intője volt írva. (Ki gondolta volna, hogy a suli előtti téren hajigált csavarok szétrobbannak, és az egyik pont a tanári ablakán repül be, szétzúzva 2 tábla dupla ablaküveget, a benti vitrines szekrény ajtaját, és a tavalyi iskolaverseny első helyezett díját, egy porcelán serleget??) Alán tehát kapart, mint a hentes kutyája, köztük legfeljebb annyi különbség volt, hogy barátunk nem morgott közben. Homlokán izzadtságcseppek ütöttek ki, amit előzékenyen papírzsebkendővel itattunk fel, nehogy megnedvesítsék az alapanyagot. Köszönöm barátom! - lehelte, és kapart.
A harmadik doboznál meguntuk, és hátra vonultunk a kertbe, szegény szilvafát annyira húzták az érett gyümölcsök, kötelességünk volt enyhíteni kínjain. Alán sértődötten nézett utánunk, néhány sértést, és egy üres gyufásdobozt vágott a fejünkhöz. Később, mikor beszilvázva - ez Totyára különösen igaz volt, mert bal válla és csuklója még színre is passzolt az említett gyümölcshöz, fáról leesés okából - visszatértünk, Alán épp végzett, és már egy alufóliába csomagolta a kaparás eredményét. Elismerően füttyentettünk a mennyiség láttán, összetömörítve egy komolyabb dióhoz hasonlitott a "töltet". Na ez durrani fog kispofáim! - emelte felénk az ezüst diót Alán, és egy kiskalapáccsal a kezében elindult a konyha felé. Utánnavonultunk, és lestük, mi sül ki belőle. Barátunk lekuporodott a konyha kövezett sarkába, a diót óvatosan elhelyezte, hogy nem mozduljon ki a kalapács alól, majd magasra emelte a szerszámot. Mi kimenekültünk az udvarra, és élvezettel vártuk a mennydörgést - ami nem érkezett, ugyanis Alán sértődött képpel hátrafordult, és azt reklamálta, hogy a fülét ki fogja majd be? Totya bekullogott, és befogta Alán fülét. Pár másodperccel később iszonyatos durranás rázta meg a konyhát, a poharak összekoccantak, Totya felordított, és fülét fogva kirohant az udvarra - a detonáció még másodpercekig visszhangzott. Alán átszellemült mosollyal jött ki, egyik kezében egy kormos kalapáccsal, és csak akkor komolyodott el, mikor látta, hogy segédje a füben fetreng, fülét fogva. "Mi van má'?" tudakolta óvatosan, bár ezt Totya már kb 1 perce hajtogatta, "Nem hallok, basszátok meg nem hallok!" szavak ismételgetésével. "Hát vedd el a füledtől a kezed te tökfej" - bíztatta Alán, de sajnos ez barátunkon mit sem segített, még másnap délelőtt is, matekórán arról érdeklődött, hogy hol harangoznak?

A palacsinta tehát sülni kezdett. Alán kizsírozta a lapos edényt, beleöntötte az első adagot, és a gáz fölé tartotta. Megnyugtatóan bólogatott, bízzuk csak rá, majd ő megmutatja. Kicsit később megfordította, és való igaz, szép vékony, kellően pirult palacsinta mosolygott ránk. Tányérra tette, és rácsapott a kezemre, mondván majd együtt a végén. Én sértődötten kinyitottam egy üveg sört. A palacsinták úgy gyűltek, ahogy az illatokra a legyek és a szomszédok. Elhessegettük őket, és vártuk, mikor készül már el az utolsó is. Végül Alán a maradék tésztát a palacsintasütőbe öntötte, és művészi mozdulattal tartotta a láng fölé. Jelentőségteljesen ránk nézett, majd felhívta figyelmünket az elkövetkező produkcióra - Na most figyeljetek kisapáim!  - felkiáltással.
Kecses mozdulattal megrázogatta a palacsintasütöt, majd hirtelen feldobta a levegőbe a félig sült tésztát. Mint lassított felvétel, úgy láttuk, ahogyan a palacsinta fordul hármat a levegőben, az ív tetejére érve elindul lefele, ismét fordul egyet, majd Alán öccsének kopasz fején landol a forró, nyers felével! Öcsi üvöltve rohant ki az udvarra, feje füstölgött a palacsintától, füle mellett folyt le a tészta, mi futottunk utánna, a szomszédok szörnyülködve könyvelték el, hogy valami sátánista szeánszot folytattunk a kölök bevonásával. Szerencsére semmi komoly baj nem történt, Öcsit lenyugtattuk 5 lekváros palacsintával, és egyikünk még egy üveg koláért is elszaladt a boltba. 1 óra múlva telehassal sóhajtoztunk a palacsinta romjain, és még nem sejtettük, hogy a mai nap erősen befolyásolja majd Öcsi hajnövekedését élete hátralévő részében.

Hatalmas sörözés után egy józanabb társasággal (én akkor sem ittam szinte semmit) elhatároztuk, hogy kiba..brálunk az egyik cimborával. Sipi eléggé ki volt ütve, bár mitagadás Alánnak is jókedve volt. Kiszemelt áldozatunk elöbb az én, majd egy másik katonatársunk ágyába feküdt, de néhány rúgással irányba állítottuk, mire arccal előre bezuhant vetetlen ágyába. Alán eltűnt, majd kisvártatva két pohárral jelent meg, egyikben víz volt. Leguggoltunk az áldozatunk mellé, és óvatosan elkezdtük a fülénél egyik pohárból a másikba töltögetni a vizet. A művelet legbonyolultabb része előbb az volt, hogy tartsuk vissza a röhögésünket, később a vizeletünket. Már vagy negyed órája öntögettük a vizet, többen a földön ültek, elfojtott röhögésben rázkódva, de mindannyian szorosan összezártuk a lábunkat, és kitartottunk... mindaddig, míg Sipi - minden alkoholistát, delirium tremenst és részeg önkívületben alvásról szóló mesét meghazudtolva - felemelte fejét, homályos, ám rémült pillantással ránk nézett, közölte : baxxátok meg, folyik a csap!
Előbb dőltünk a röhögéstől, később sorban álltunk a budi egyetlen csapja előtt, gatyát mosva.

Néhány napra rá, egyik este hosszas, vészjósló csend után elszabadult a pokol. Ez egy gázálarcos, teljes menetfelszereléses, nyári 50fokon futós délutáni kellemes edzőgyakorlat után történt, amit egy tábori budi felrobbantásáért cserébe kaptunk, de ez egy másik történet.
A pokol, a budihoz hasonlóan váratlanul robbant, és talán nem meglepő, Alán keze is benne volt a dologban. Ugyanis csomagot kapott otthonról, melyben néhány Rejtő regény, gyufa, cipőfűző és madártoll (azóta se tudjuk, hogy került oda, szépen becsomagolva) mellett túrós rétes is volt. Mivel Alán folyamatosan és módszeresen elszalasztotta az eltávokat, helyette zárkában unatkozott, wc-t takarított, esetleg kertészkedett, ezért drága szülei kénytelenek voltak postán eljuttatni hozzá a nélkülözhetetlen dolgokat.
A túrós rétesre mindannyian szemet vetettünk, de mivel mennyisége és úri neveltetésünk nem engedte meg, hogy nyilvánosan kunyeráljunk, így csak nagyokat nyeltünk. Alán úriember volt, azonnal a legmélyebb fiókba rejtette a rétest. Fél órával később a szoba fele eltávozott dohányzás céljából, maradtunk 4-en, a keménymag. Alán kihúzta a fiókot, és végigkínált minket, majd ''házi túró!'' felkiáltással elkezdtük arcunkba nyomni a finom rétest. Mitagadás, volt némi mellékíze, ha házi, ha nem, de ezt közös megegyezéssel, Alán érzékeny lelkivilágára való tekintettel nem mertük megjegyezni. Legutóbb is, mikor felhívtam figyelmét, hogy édesanyjának küldött levele végén, a ''Légy pontos'' kifejezés első szava helyére egy jelentésének megfelelő rovar felragasztása nem biztos, hogy osztatlan sikert fog otthon aratni - kifakadt, és mélységes csalódását fejezte ki, miszerint legjobb barátja korlátozza őt művészi tehetségében, és elnyomom kifejező stílusát. Az előbbi kapcsán emlékeztettem, hogy a legutóbbi büntetése apropójaként a budiban és festékes vödör társaságában töltött művészi délutánja sem végződött tapsviharral, az őrmester nem díjazta a kis virágokat és madarakat a pisszoár felett, illetve az ''ide lőjetek'' feliratot és célkeresztet a vizelőfalon.
A pokol ekkor szabadult el. A dohányzó részleg hirtelen belépett, majd elképedt arccal figyelték, amint a túrós rétes maradékait próbáljuk eltüntetni, részben szánkba, részben az ágy alá söpörve. Irigynek, számító dögnek, disznónak nevezték Alánt, és egyéb hasonló titulusokkal illettek minket is, mindemellett bűnpártolással vádoltak.
Előbb súlyos sértések, majd bakancsok és csajkák záporoztak. A hangulat a tetőfokára hágott, mikor a dohányzó részlegből valaki ''támadás! gázálarcot fel!'' felkiáltással az ágyszivaccsal megindult felénk. Totális káosz és röhögés visszhangzott. Valaki fejbetalálta Alánt egy zacskó sós süteménnyel, mire ő aléltan a földre rogyott, és falatozni kezdett. Engem valaki megtaszított, hogy bukdácsolva estem ki az ajtón, 20 centivel elvétve a kicsapódó ajtóval az esti ellenőrzésre érkező századost. Felugrottam, leporoltam magam, lekaptam fejemről a fazekat, amit valaki orvul ráhúzott, mielőtt megtaszított, és tisztelegtem, valamint vigyázzt ordítottam.
Bent megfagyott a levegő. Ilyet én még nem láttam. Mint egy film, amit kimerevítenek. Mindenki mozdulatlanná dermett, Alán keze süteménnyel, 3 centire a szájától fagyott le, egyedül Fukszos nyöszörgött három társunk alatt. Egy másodperccel később mindenki vigyázba vágta magát, és vártuk a fejleményeket. A százados besétált, körbenézett, majd csak annyit kérdezett :
- Kié ez a bakancs, fent a lámpán?
Felnéztünk, és kivörösödve a visszafolytott röhögéstől konstatáltuk, hogy Alán bakancsa (megismertük a méretéről) fűzőjénél fogva lóg a neonról.
- Jelentem az enyém! - vágta magát haptákba barátom, véresen komoly arccal, amitől még jobban röhöghetnékünk támadt.
- És hogy került oda, honvéd? - üvöltött a baka.
- Jelentem, felesett! - válaszolta Alán halálos nyugalommal, és természetességgel.

Másnap mind a 10-en rapportra jelentkeztünk, 1 hét elzárást, és konyhaszolgálatot kaptunk. Egy sapka, és egy öv azóta sem került elő.

Felelősségtudat. Furcsa szó, sokak számára jól ismert, és sajnos megintcsak sokak számára ismeretlen. Vagy félreértelmezett. Talán egy tizenévesen nem is kérhetjük ezt számon, hisz oly keveset élt még, oly tapasztalatlan, és nincs mit féltenie - előtte az élet, az egész világ - ha okosan csinálja.

De ők nem csinálták okosan. Öten száguldottak a halál felé, és csak a szerencsének köszönhető, hogy nem maradt ott mind. Persze ez a 2 elhunyt gyerek szüleit nem nyugtatja, számukra vége a világnak. De ki hibázott? Azt hiszem mindannyian egy kicsit, de legfőképpen a sofőr. Egy sofőr az autóban kapitány, ugyanúgy, mint a hajón, a repülőn. Ő mondja meg, mikor mi történik, és minden a vezetése, irányitása alatt van - illetve kell, hogy legyen. A többieknek nem illik, és talán nem is szabad beleszólni, ha mégis, a kapitány mérlegelés után dönt, hogy úgy cselekszik-e. Egy autóban a bent ülők élete a sofőr kezében van. A felelősség hatalmas. Még akkor is, ha egyedül utazik az ember, hisz otthon várják, és bár a saját életével mindenki úgy rendelkezik, ahogy akar, azért érdemes átgondolni, elvesztésünk mit okoz a családunknak, barátainknak. Persze tizenévesen az ember kicsit rövidlátó, ha a sors ösvényén kell végignézni. Nagy a csábítás, a haverok részéről az elvárás, a felvágni vágyás, a buli reménye. A többi nemérdekes, majd lesz valahogy. Ha azonban még rajtunk kivül akár négyen is ülnek az autóban, a felelősség hatványozódik. Nem négyszeresére, hanem négy a hozzátartozók hatványára. De ez nem matek blog.

Az élet nem hatványoz, és nem von gyököt. Az élet ad és elvesz. A sofőr, akinek feladata és kötelessége a sebesség helyes megválasztása, a körülményekhez igazodó vezetési stílus felvétele, a teljes odafigyelés, és az utasok életének épségben tartása - itt nem végezte jól a dolgát. Ő a hibás? Effektíve igen. De ne felejtsük el, 17 éves volt. Ez még persze nem vezet ilyen brutális balesethez, sokan túléltük ezt a kort. A baj ott volt, hogy valaki egy olyan halálos fegyvert adott a kezébe, egy száguldó koporsót, ami szinte a sors orrának felfricskázásával egyenlő. Egy ilyen erős autót uralni nem gyerekjáték. Tapasztalatból tudom, hogy bizonyos lóerő felett egészen más vezetési stílust igényel az autó. Nem kell bohó tizenévesnek lenni, hogy egy óvatlan mozdulattól 100 fölé szökjön a mutató, megesik ez felnőttekkel is. Csak nemmindegy, hogy egy ilyen sebességnél egy kritikus szituációt milyen rutinnal, gyakorlattal kezel le az ember. És persze nemmindegy, hogy enged-e a társaság- vagy saját nagyzolási mániájának - és padlógázt nyom, lakott területen, kanyar előtt. Majd az autó tudja a dolgát, azért került 20 millába. Hogyne. Csak nem ilyen körülményekre tervezték. Ez a szituáció lényegesen túllép az elektronika lehetőségein.

És nem is érdemes az életünket az elektronikára bízni. Azért van józan eszünk, hogy mérlegeljünk: meddig szabad, hol a határ. Ha ez nincs meg bennünk, akkor valószinűleg még nem vagyunk elég felelősségteljesek, és gyámságra szorulunk. Nem véletlen nevezzük gyereknek a gyereket. Egy bulizó tizenévesnek brutálerős autót adni, és mindenféle szigorú lecke nélkül az útra engedni olyan, mint töltött pisztolyt adni egy 3 éves kezébe. Sajnos a sors kegyetlen, így jelen szituációban nem a vétkes sofőr fizetett meg életével, hanem két, vétlen társa. Akik életüket rábízták azzal, hogy beültek mellé. A két fiatal nem baleset áldozata lett, őket megölték - gondatlanságból. Közvetlenül a sofőr, közvetetten az, aki ezt az autót alájuk adta, és nem oktatta ki kellőképpen a közlekedés veszélyeire. Az autó ugyanis veszélyes üzem.

Lehet búcsúvideót késziteni, még az sem baj, ha tele van helyesírási hibával. Lehet mécsest és gyertyát gyújtani a fa alatt, a fényszóró szilánkjai között. Lehet bocsánatot követelni a sofőrtől. Bármit lehet, csak a 2 fiatalt visszahozni az életbe, azt nem lehet. Körbevinni őket a világ minden szépségét megnézni - ezt már nem lehet. Unokát kapni tőlük - ezt sem lehet. Buliba menni velük, berúgni közösen, sakkozni, vitorlázni, feleséggel, férjjel, négyesben leülni focit nézni, moziba, strandra, a gyerekeket nézni, amint együtt felnőnek - ezt nem lehet.

Legyen ez mementó minden fiatalnak, aki autóba ül, felcsavarja a hangerőt, és a cimborákkal körülvéve beindítja a gépet. Ha egy pillanatra eszetekbe jut Adrienn és Barna, mikor a slusszkulcsot megforgatjátok, már talán meg is óvtatok néhány életet. Ami a ti felelősségetek! 

Bevallom, én már meg sem tudom számolni, hanyadik vasutas sztrájk zajlik ezekben az órákban. De mintha tegnap este a hírekben a nyolcadikról beszéltek volna - tavaly ősz óta. Nincs jelentősége, csak annyi, hogy nem az első, és nem a második.

Sztrájkolnak, mert - szerintük - kevés a fizetésük. Nem kapnak elég pénzt, és juttatást a munkájukért. Tudjátok mit? Én sem. Sőt! Biztos vagyok benne, hogy Ti sem kaptok annyi pénzt a napi munkátokért, amennyit érdemeltek, vagy elvártok. Ez már csak ilyen magyar specialitás. Állítom, hogy bármelyikünk kimenne ósztriába vagy dojcsba, netán a ködös albionba, 2x, de inkább 3x ennyi pénzt kapna. Nem meglepő. De itt vagyunk itthon, ezt vállaltuk, mondottam ember: küzdj! és bízva bízzál.

De könyörgöm! Ti sztrájkoltok? Mert én nem. Két okból sem. Ad 1: úgy rúgnának ki páros lábbal a melóhelyről, hogy a Moszkva tér környékén fékeznék le a hátsó felemen. Ad 2: hogy is történt a felvételem? Idejöttem, elém rakták a tartozik és követel oldalt. Az egyiken az volt, hogy ezt meg ezt kell ellátnom napi rendszerességgel, felelősségteljesen, korrektül, legjobb tudásommal. Rendben. Ezért cserébe ennyit kapok. Itt volt egy kis lehetőség alkudozni, de mivel elég nagy a munkaerőkínálat, ezért sokat nem járhat az ember szája. Ámde! Aláírtam a szerződést, ugye? Vállaltam, hogy X összegért elvégzem a rám bízott munkát. Innentől kezdve, amíg nagyban meg nem változik a beosztásom, vagy a meló, pofám befogom, dolgozok, pénzt felveszem. Namost, kérdem én: a kedves vasutas hölgyek/urak nem voltak ott, mikor a tartozik/követel oldalt ismertették? Nem ők írták alá a munkaszerződést? Nem ők vállalták, hogy ennyiért és ennyiért elvégzik a munkát? De. Azzal is tisztában voltak, hogy ez nem egy túlkvalifikált meló, nem igényel 3 diplomát, és nem bőrfotelben fogják végezni - tehát nem jár érte sokszázezer forint. Naja, aki ilyenre vágyik, tanuljon még egy kicsit.

Kedves -sztrájkoló- vasutasok! Mélységesen együttérzek veletek, higgyétek el, ebben az országban mindenki több fizetésre, jobb juttatásokra vágyik. De ezzel, hogy egy szervezet támogatásával folyamatosan keresztbe tesztek nekünk, megtagadjátok a munkát, kárt okoztok sok sok embernek, ezzel nem vívtok ki szimpátiát. Sajnos mi mögöttünk nincs egy pénzes szervezet, aki megteheti, hogy leállítja az összes kollega munkavégzését, következmények nélkül. Nem tudom, mennyit kerestek, ha valakinek van információja, írja be. De ti vállaltátok anno, ti írtátok alá a szerződést, senki nem kényszerített rá benneteket. Hát akkor most tessék tisztességesen végezni a munkát, mint mi tesszük, és csendben bizakodni, hogy a jó munkavégzésért megkapjuk a jutalmunkat, előbb utóbb.

Aszongya: Menekülő BMW-re lőtt egy rendőr a Moszkva téren

Meg azt is mondja, hogy: "A BRFK közleménye szerint a járműre, mint tárgyra leadott lövés a rendőrségről szóló törvény szerint nem minősül lőfegyverhasználatnak."

Nem minősül. Hát minek minősül kedves BRFK? Erődemonstrációnak? Ejnyebejnyének? Dicséretnek? Ha fegyverrel rálövök valamire, az nem fegyverhasználat? Hát mi? nyújtófahasználat? Csúzlihasználat? Optikai csalódás?

Bezzeg ha én tojást dobok a rendőrre - nem dobtam, de tegyük fel - akkor azért bilincsben visznek el, mert közre veszélyes vagyok. A Moszkván éles fegyverrel autók után lövöldözni, hogy a golyó gellert kap, és a falba csapódik, az nem veszélyes, sőt, még nemis fegyverhasználat volt. Jóhogy azt nem tagadják le, hogy rendőr lőtt.

Szerintem alig 1 órával előbb voltam ott, és pont a Szilágyin jöttünk vissza kollegával a hentestől sültkolbizásból. Ha az a geller pont engem pécéz ki...

Történt egy nap, feledhetetlen katonaéveink alatt, hogy hogynem, Alán, állandó tettes- és humortársam, spontán megnyilvánulása eredményeképpen a vezérkari épület előtti kis kertet kapálgatta. Koratavasz volt, a virágok még épp csak készülődtek bimbót hozni, így hozzánemértő szemnek valóban problémát jelentett megkülönböztetni a burjánzó gaz között megbúvó kis kedves növényeket. Alánt mindennek nevezhettük - virág témában -, csak hozzártőnek nem. Ennek aztán egyenes következménye volt, hogy amerre még nemjárt, szép zöld - bár gazos - virágoskert volt látható, ahol viszont már kifejtette áldásos tevékenységét, ott legfeljebb egy két nagyobb göröngy. Minden, ami zöld volt, szépen ki volt gereblyézve oldalra. Szerintem teljesen meg volt elégedve magával, úgy gondolta, most megmutatja, tud ő komoly, megbízható katona is lenni, akire rá lehet bízni egy ilyen feladatot. Ezen gondolatai kiültek arcára, és míg szája szélén az elmaradhatatlan életvidám mosoly, homlokán kövér verejtékcseppek ültek a koncentrálástól - és talán a szokatlanul erősen tűző márciusi naptól.
Kertészeti ambícióit a váratlanul megjelenő százados törte ketté, majdhogynem Alánnal együtt. Ordítása nem emberi hang volt, talán egy élve nyúzott oroszlánéra hajazott, de az biztos, hogy Alán 5 évet öregedett, mikor a hátamögött felhangzott a bömbölés. Falfehéren megfordult, kezéből kiejtette a kapát, és értetlenkedve nézett a virághagymák és növénypalánták tetemén toporzékoló parancsnokára.
Jutalmul 2 hét elzárást kapott. Társunk ideiglenes elvesztése igencsak megviselt minket, én konkrétan majdnem bele is haltam. Történt ugyanis, hogy aznap este, Alán siratására rendezett kocsmai mulat... szomorkodón annyira melankóliába süllyedtünk, hogy észre sem vettem, valaki orvul szürkebarátot öntött a szódámba. Késöbb az sem tűnt fel, hogy a málnaszörp helyett rumot iszok, dehát énis tévedhetek egyszer. Ennek kapcsán, bár kb a tizedét fogyasztottam mint a többiek, meglehetősen emelkedett hangulatban hagytuk el a kaszárnya melletti borharapót (Vakegér koccintó, melynek transzparensére eredetileg egy fekete szemüvegben és fehér bottal szteppelő rágcsáló volt festve, ám valaki - ki tudja milyen megfontolásból - kalóz szemfedőt firkált rá, így kissé abszurd hatást keltve a szemlélőben). 8an indultunk a körletünkbe, és ismét bebizonyosodott az ókori görög filozófus, vagy fizikus, vagy valami ilyesmi jóslata, miszerint két kocsma között legrövidebb út a cikkcakk. Ehhez próbáltuk tartani magunkat, több-kevesebb sikerrel. Mikor a kaszárnya kapujához értünk, az őrmagaslaton posztoló társunk részvétét nyilvánította felénk. Cserébe megpróbáltuk rávenni, szálljon le közénk, miként azt nemrég Lucifer is tette, és osztozzon bánatunkban, illetve fogyasszon a borosüvegből, amely valahol itt van velünk, bár mindenki tagadta. Putyor azonban valami szolgálati szabályzatra, vagy egyéb baromságra hivatkozva megtagadta parancsunkat, melyből heves szóváltás kerekedett. Főbelövés terhével fenyegettem, ha nem mászik le azonnal, de ő csak bölcsen - ám mélységes sajnálattal a képén - bámult le ránk, mint Zeusz nevű társa a tróját rohamozó görögökre. Végső érvként kettőt rúgtam a torony fa talapzatába, majd mivel ez nem bizonyult elég hatásosnak, meg is ráztam azt.
Nem kellett volna. Putyor ugyanis felcsempészte magával az őrtoronyba az előző este otthonról kapott sütiket. Ez önmagában nembaj, amíg észre nem veszik. A baj az volt, hogy említett édesipari házitermék fémdobozban volt, kiszáradás elkerülése céljából. Ezen fémdoboz az őrhely peremén pihent, kiszolgálva Putyor meg-megújuló éhségét. Ahogy azonban megpróbáltam barátunkat jobb belátásra téríteni rázás ügyileg, a doboz meggondolta magát, és lecsúszott a peremről, majd 4 méter magasból a fejemen landolt.
Másnap a gyengélkedőn ébredtem, lazán átkötött fejjel. Kérdésemre, hogy én magam is miért vagyok át- és ágyhoz kötve, felvilágosítottak, hogy éjszaka hevesen követeltem barátom szabadonengedését, és az egész vezérkar kiírtásával fenyegetőztem, ennek nyomatékaként minden ami a kezembe akadt, a segítségemre siető orvosokhoz vagdostam. Ez azonban aljas rágalom, biztos vagyok benne, hogy én soha nem tettem ilyet, aki ismer, szerény és szelíd embernek ismer.
Épp ezért el is varrom ezt a szálat, és folytatnám - mindezen események ideje alatt - a fogdában sínylődő barátunkkal. Miután a gyengélkedőről kiszabadultam, összehívtam a bandát, és kupaktanácsot tartottunk. Biztosak voltunk benne, hogy Alánra éh- és szomjhalál vár az elkövetkező 2 hét alatt. Ezért minden étkezéskor félretettünk neki valami apróságot. Volt aki sütit, volt aki zsíroskenyeret, volt aki az otthonról kapott bonbon néhány darabját. Ezt aztán naponta elszállítottuk neki, és a rácsos ablakon beadtuk. Alán rendkívül hálás volt, bár egy alkalommal sértődötten vette tudomásul, hogy a rántotthúshoz nincs tartármártás. Duzzogását még az sem enyhítette, hogy kilátásba helyeztem 2 nagy pofont kiszabadulása pillanatára. Néhány nap elteltével újabb kéréssel fordult hozzánk.
- Barátom, nagyon kellemes itt lent, igazán hűvös van, és naphosszat heverészhetek, amíg ti kint 35 km-t futtok gázálarcban, és az a múltkori szilvásgombóc, amit anyád küldött, hát barátom, mennyei volt! Ám bevallom neked őszintén, nagyon unatkozok!
Itt egy pillanatra megfordult a fejemben néhány, rácson keresztül is kivitelezhető kivégzési módszer, ám barátom szomorú, leszegett pillantása meglágyította a szívem. Tájékoztattam, hogy az általam ismert legsoványabb hölgy sem fér át azon a rácson, amin a kaját beadjuk, és sajnos TV sem. Kérdésére, hogy egy flippert vajon szét lehet-e szedni 20*20 centis darabokra, csak legyintettem. Ám megigértem neki, hogy kitalálunk valamit.
Este a srácokkal órákig törtük a fejünket, és kitaláltuk, hogy ha már így alakult, némi kultúrára kényszerítjük unatkozó barátunkat: könyveket viszünk neki!!! Ez annak, aki nem ismerte Alánt, talán nem tűnik furcsának, ám mi ismertük, és bizonyosan tudtuk, hogy barátunk néhány vékonyabb Rejtő regényen, és Jack London éneklő kutyáján kívül könyvet legfeljebb addig fogott a kezében, amíg azt a TV lába alá tette, hogy az ne billegjen. Összeszedtünk hát a fiókjainkból, és Sanyi falubéli barátnőjétől néhány világirodalmi remekművet, majd az éj leple alatt eljuttattuk bebörtönzött barátunknak.
Alán enyhén durcásan vette tudomásul, hogy még csak meg sem próbáltuk a biliárdasztalt szétszedni, de azért átvette a könyveket, majd ágya alá rugdosta őket. Az elkövetkező napokban azonban azt vettem észre, hogy a menetrendszerinti kajaszállítmány alkalmával könyvvel a kezében tűnik fel, és módfelett gondterhelt, illetve szórakozott tekintettel veszi át az aznapi ebédkiegészítőjét. Aztán sietve visszafekszik priccsére, és a könyveibe mélyed. Felvetettem a társaimnak, hogy elcserélték barátunkat, talán nem is ő van már a cellában, hanem valaki, aki rendkívül hasonlit rá, külsőleg.
Letelt a két hét, Alánnak 18 könyvet szállítottunk le, Az öreg halásztól kezdve Freud művein át a Marxista politika és vallásfilozófiáig. Ez utóbbit Tünye húga küldte, aki jogásznak készült, és kijelentettem, hogy nem adom át Alánnak, mert ahhoz túl nehéz, hogy a fejemhez vágja. De kiderült, mohón rántotta be ezt is a rácsokon, és rögvest fellapozta. Kezdtem hinni az ufókban.
Szóval letelt a két hét, a fogdaajtó feltárulását elfojtott lélegzet, nagy várakozás, és némi lánccsörgés előzte meg. Az esemény nagyságát jelképezendő kifényesítettük gombjainkat, bakancsainkat, Sanyi megborotválkozott, én egy üveg pezsgőt szorongattam a kezemben, mely bár kicsit meleg volt, de annál nagyobb szeretettel dugdostuk eddig a napig.
Az ajtó feltárult, Alán lépett ki rajta egy tiszt kiséretében. Barátunk szemében földöntúli boldogság csillogott, arcán átszellemült mosoly, mint Buddháén, a megvilágosodás pillanatában. Karját ölelésre tárta, ahogy közeledett felénk, és ájtatos hangon megszólalt:
- Barátom, kinyilt előttem a világ!

Osztoztunk örömében és pezsgőjében, örültünk, hogy hozzájárulhattunk barátunk olvasás általi megvilágosodásához, de nem tudtuk nem észrevenni, hogy Alán a sanyarú börtönnapok alatt kb. 12 kilót hízott.

Hogy szokták mondani? Mindenkinek van, nekem miért ne legyen?

No nem igazán ez motivált, mikor megnyitottam az első blogomat. Régóta, és aktívan figyelem a blogjaitokat, és némelyikbe bele is firkáltam, több-kevesebb népszerűséggel. Általában határozott, néha radikális véleményem van, szinte mindenről. Ha értek hozzá, akkor azért, ha nem, akkor meg főleg :) Ezeket igyekeztem beírni, de vagy elsikkadtak a többi száz hozzászólás között, vagy már túl későn értem a kommentek végére, és a kutya sem látogatta azt a bejegyzést.

Ide viszont kiemelve írhatom a véleményem, és reménykedek, el is olvassátok, mitöbb, hozzá is szóltok. Ahogyan a mottómban is írtam, szerintem a legfontosabb dolog az eszmecsere. Megosztani másokkal a gondolatainkat. Mindig is érdekelt, hogy egyes dolgokról mások mit gondolnak, és miért azt gondolják, amit? Honnan ered a véleményük? Tapasztalatból? Neveltetésből? Vagy csak ezt olvasták, és megyőződés nélkül szajkózzák?

Nem akarok, és valószínűleg nem is fogok egy kiemelt témáról írni, ahogyan sokan csinálják. Szerintem képtelen lennék rendszeresen írni egy és ugyanazon dologról úgy, hogy az végig érdekfeszítő legyen. Ellenben a mindennapokban olyan témák merülnek fel, olyan hatások érnek, olyan gondolatok foglalkoztatnak, amiket talán érdemes lesz byte-okba öntenem, megosztanom Veletek, hogy kitárgyaljuk. Lesz itt olyan írás, ami már máshol is jól körüljárt témát feszeget, csak nekem különCvéleményem van róla. Lesz olyan, ami csak és kizárólag engem érint, de a véleményeteket, tanácsotokat kérném róla. És szeretnék megosztani veletek érdekes, vicces, humoros, tanúlságos történeteket is, a régmúltból, a közelmúltból, netán a jelenből, mely reményeim szerint kicsit szinesíteni fogja a többi bejegyzést.

Nincs semmi hiú ábránd - nyilván nem fogok a régi, nagy, híres blogokhoz hasonló látogatottságot elérni, és törzsgárdát, mitöbb, rajongótábort magam mellé állítani. De remélem, hogy bejáratott, bevált humoros stílusommal, egyéni, néha szarkasztikus gondolataimmal szert teszek itt néhány visszajáró vendégre, legyen ő barátom, avagy kritikusom. Legyen bár véleményed pozitív, avagy negatív egy-egy leendő bejegyzésemről, kérlek oszd meg velem, hisz ebből tanulunk, az építő kritika is hasznos. Csak remélni tudom, hogy a kommentek stílusa legalább az írásokét megközelítik majd, nem vagyok híve a cenzúrának.

A blogmotorral még ismerkedek, nézzétek el, ha az első napokban még túl sablonos a kinézet. Cserébe igyekszek már az első bejegyzésekben is érdekfeszítő témákat boncolgatni!

Köszönöm, hogy itt voltál a blogom felavatásán, azon fogok igyekezni, hogy sűrűn visszanézz! :)