Történt egy nap, feledhetetlen katonaéveink alatt, hogy hogynem, Alán, állandó tettes- és humortársam, spontán megnyilvánulása eredményeképpen a vezérkari épület előtti kis kertet kapálgatta. Koratavasz volt, a virágok még épp csak készülődtek bimbót hozni, így hozzánemértő szemnek valóban problémát jelentett megkülönböztetni a burjánzó gaz között megbúvó kis kedves növényeket. Alánt mindennek nevezhettük - virág témában -, csak hozzártőnek nem. Ennek aztán egyenes következménye volt, hogy amerre még nemjárt, szép zöld - bár gazos - virágoskert volt látható, ahol viszont már kifejtette áldásos tevékenységét, ott legfeljebb egy két nagyobb göröngy. Minden, ami zöld volt, szépen ki volt gereblyézve oldalra. Szerintem teljesen meg volt elégedve magával, úgy gondolta, most megmutatja, tud ő komoly, megbízható katona is lenni, akire rá lehet bízni egy ilyen feladatot. Ezen gondolatai kiültek arcára, és míg szája szélén az elmaradhatatlan életvidám mosoly, homlokán kövér verejtékcseppek ültek a koncentrálástól - és talán a szokatlanul erősen tűző márciusi naptól.
Kertészeti ambícióit a váratlanul megjelenő százados törte ketté, majdhogynem Alánnal együtt. Ordítása nem emberi hang volt, talán egy élve nyúzott oroszlánéra hajazott, de az biztos, hogy Alán 5 évet öregedett, mikor a hátamögött felhangzott a bömbölés. Falfehéren megfordult, kezéből kiejtette a kapát, és értetlenkedve nézett a virághagymák és növénypalánták tetemén toporzékoló parancsnokára.
Jutalmul 2 hét elzárást kapott. Társunk ideiglenes elvesztése igencsak megviselt minket, én konkrétan majdnem bele is haltam. Történt ugyanis, hogy aznap este, Alán siratására rendezett kocsmai mulat... szomorkodón annyira melankóliába süllyedtünk, hogy észre sem vettem, valaki orvul szürkebarátot öntött a szódámba. Késöbb az sem tűnt fel, hogy a málnaszörp helyett rumot iszok, dehát énis tévedhetek egyszer. Ennek kapcsán, bár kb a tizedét fogyasztottam mint a többiek, meglehetősen emelkedett hangulatban hagytuk el a kaszárnya melletti borharapót (Vakegér koccintó, melynek transzparensére eredetileg egy fekete szemüvegben és fehér bottal szteppelő rágcsáló volt festve, ám valaki - ki tudja milyen megfontolásból - kalóz szemfedőt firkált rá, így kissé abszurd hatást keltve a szemlélőben). 8an indultunk a körletünkbe, és ismét bebizonyosodott az ókori görög filozófus, vagy fizikus, vagy valami ilyesmi jóslata, miszerint két kocsma között legrövidebb út a cikkcakk. Ehhez próbáltuk tartani magunkat, több-kevesebb sikerrel. Mikor a kaszárnya kapujához értünk, az őrmagaslaton posztoló társunk részvétét nyilvánította felénk. Cserébe megpróbáltuk rávenni, szálljon le közénk, miként azt nemrég Lucifer is tette, és osztozzon bánatunkban, illetve fogyasszon a borosüvegből, amely valahol itt van velünk, bár mindenki tagadta. Putyor azonban valami szolgálati szabályzatra, vagy egyéb baromságra hivatkozva megtagadta parancsunkat, melyből heves szóváltás kerekedett. Főbelövés terhével fenyegettem, ha nem mászik le azonnal, de ő csak bölcsen - ám mélységes sajnálattal a képén - bámult le ránk, mint Zeusz nevű társa a tróját rohamozó görögökre. Végső érvként kettőt rúgtam a torony fa talapzatába, majd mivel ez nem bizonyult elég hatásosnak, meg is ráztam azt.
Nem kellett volna. Putyor ugyanis felcsempészte magával az őrtoronyba az előző este otthonról kapott sütiket. Ez önmagában nembaj, amíg észre nem veszik. A baj az volt, hogy említett édesipari házitermék fémdobozban volt, kiszáradás elkerülése céljából. Ezen fémdoboz az őrhely peremén pihent, kiszolgálva Putyor meg-megújuló éhségét. Ahogy azonban megpróbáltam barátunkat jobb belátásra téríteni rázás ügyileg, a doboz meggondolta magát, és lecsúszott a peremről, majd 4 méter magasból a fejemen landolt.
Másnap a gyengélkedőn ébredtem, lazán átkötött fejjel. Kérdésemre, hogy én magam is miért vagyok át- és ágyhoz kötve, felvilágosítottak, hogy éjszaka hevesen követeltem barátom szabadonengedését, és az egész vezérkar kiírtásával fenyegetőztem, ennek nyomatékaként minden ami a kezembe akadt, a segítségemre siető orvosokhoz vagdostam. Ez azonban aljas rágalom, biztos vagyok benne, hogy én soha nem tettem ilyet, aki ismer, szerény és szelíd embernek ismer.
Épp ezért el is varrom ezt a szálat, és folytatnám - mindezen események ideje alatt - a fogdában sínylődő barátunkkal. Miután a gyengélkedőről kiszabadultam, összehívtam a bandát, és kupaktanácsot tartottunk. Biztosak voltunk benne, hogy Alánra éh- és szomjhalál vár az elkövetkező 2 hét alatt. Ezért minden étkezéskor félretettünk neki valami apróságot. Volt aki sütit, volt aki zsíroskenyeret, volt aki az otthonról kapott bonbon néhány darabját. Ezt aztán naponta elszállítottuk neki, és a rácsos ablakon beadtuk. Alán rendkívül hálás volt, bár egy alkalommal sértődötten vette tudomásul, hogy a rántotthúshoz nincs tartármártás. Duzzogását még az sem enyhítette, hogy kilátásba helyeztem 2 nagy pofont kiszabadulása pillanatára. Néhány nap elteltével újabb kéréssel fordult hozzánk.
- Barátom, nagyon kellemes itt lent, igazán hűvös van, és naphosszat heverészhetek, amíg ti kint 35 km-t futtok gázálarcban, és az a múltkori szilvásgombóc, amit anyád küldött, hát barátom, mennyei volt! Ám bevallom neked őszintén, nagyon unatkozok!
Itt egy pillanatra megfordult a fejemben néhány, rácson keresztül is kivitelezhető kivégzési módszer, ám barátom szomorú, leszegett pillantása meglágyította a szívem. Tájékoztattam, hogy az általam ismert legsoványabb hölgy sem fér át azon a rácson, amin a kaját beadjuk, és sajnos TV sem. Kérdésére, hogy egy flippert vajon szét lehet-e szedni 20*20 centis darabokra, csak legyintettem. Ám megigértem neki, hogy kitalálunk valamit.
Este a srácokkal órákig törtük a fejünket, és kitaláltuk, hogy ha már így alakult, némi kultúrára kényszerítjük unatkozó barátunkat: könyveket viszünk neki!!! Ez annak, aki nem ismerte Alánt, talán nem tűnik furcsának, ám mi ismertük, és bizonyosan tudtuk, hogy barátunk néhány vékonyabb Rejtő regényen, és Jack London éneklő kutyáján kívül könyvet legfeljebb addig fogott a kezében, amíg azt a TV lába alá tette, hogy az ne billegjen. Összeszedtünk hát a fiókjainkból, és Sanyi falubéli barátnőjétől néhány világirodalmi remekművet, majd az éj leple alatt eljuttattuk bebörtönzött barátunknak.
Alán enyhén durcásan vette tudomásul, hogy még csak meg sem próbáltuk a biliárdasztalt szétszedni, de azért átvette a könyveket, majd ágya alá rugdosta őket. Az elkövetkező napokban azonban azt vettem észre, hogy a menetrendszerinti kajaszállítmány alkalmával könyvvel a kezében tűnik fel, és módfelett gondterhelt, illetve szórakozott tekintettel veszi át az aznapi ebédkiegészítőjét. Aztán sietve visszafekszik priccsére, és a könyveibe mélyed. Felvetettem a társaimnak, hogy elcserélték barátunkat, talán nem is ő van már a cellában, hanem valaki, aki rendkívül hasonlit rá, külsőleg.
Letelt a két hét, Alánnak 18 könyvet szállítottunk le, Az öreg halásztól kezdve Freud művein át a Marxista politika és vallásfilozófiáig. Ez utóbbit Tünye húga küldte, aki jogásznak készült, és kijelentettem, hogy nem adom át Alánnak, mert ahhoz túl nehéz, hogy a fejemhez vágja. De kiderült, mohón rántotta be ezt is a rácsokon, és rögvest fellapozta. Kezdtem hinni az ufókban.
Szóval letelt a két hét, a fogdaajtó feltárulását elfojtott lélegzet, nagy várakozás, és némi lánccsörgés előzte meg. Az esemény nagyságát jelképezendő kifényesítettük gombjainkat, bakancsainkat, Sanyi megborotválkozott, én egy üveg pezsgőt szorongattam a kezemben, mely bár kicsit meleg volt, de annál nagyobb szeretettel dugdostuk eddig a napig.
Az ajtó feltárult, Alán lépett ki rajta egy tiszt kiséretében. Barátunk szemében földöntúli boldogság csillogott, arcán átszellemült mosoly, mint Buddháén, a megvilágosodás pillanatában. Karját ölelésre tárta, ahogy közeledett felénk, és ájtatos hangon megszólalt:
- Barátom, kinyilt előttem a világ!

Osztoztunk örömében és pezsgőjében, örültünk, hogy hozzájárulhattunk barátunk olvasás általi megvilágosodásához, de nem tudtuk nem észrevenni, hogy Alán a sanyarú börtönnapok alatt kb. 12 kilót hízott.