Elnézést kérek a nagy szünetért, de költözködtünk is, meg meló ügyben is jól összejöttek a dolgok, így hát még olvasni sem nagyon volt időm, nemhogy írni. Kitartásotokat most egy extra katonás sztorival honorálom, jó szórakozást hozzá!

Bármennyi érv is szólt ellene, 4 hónap után kénytelen kelletlen odaengedtek minket a fegyverekhez és szerszámokhoz. A hidépitő és robbantó részlegnél voltunk, de abban egyetértettünk, hogy ez utóbbi tevékenység mindannyiunk számára izgalmasabb.
A Tisza egy, a honvédség részére lekeritett részén gyakorlatoztunk. A feladat : cölöpökből, és a rendelkezésre álló faanyagból, illetve vas szerelvényekből ideiglenes hidat ácsoljunk a rohamosan közeledő, de a folyón nyilván átkelni kivánó utánpótlásnak. Csapataink odaát harcolnak, az oroszok lerobbantották a hidat, katonák! cölöpöt váááááll -ra!!
150en dolgoztunk a feladaton, a cölöpverőket mérnökök üzemeltették, biztos ami biztos. Alán megemlítette, milyen jó hasznát vennénk ennek a szerkezetnek a pályán, ahol évek óta nincs normális kapu, de aztán elvetette az ötletet, mert az említett hely Újszeged egy csendes környékén volt, és mint ilyen, nemigazán tolerálták volna az ottlakók a zajt.
Mikor álltak a cölöpök, a mi feladatunk volt a járófelületet megépíteni. Neki is álltunk, emberes pallókat szögeltünk egymás mellé, ideiglenesen ácskapcsokkal rögzítve őket az alaphoz. Ám jó szokás szerint, ácskapocsból épp csak annyi volt, amennyi 2 méterre elegendő. Mivel a szögelés lassan haladt, mi meg már mentünk volna haza, Alán megszólalt:
- Híveim! Hatalmas ötletem támadt! - itt mi, akik jól ismertük, értetlenül néztünk rá. Korábban nem csinált ilyet a hapsi, mi volt az ebéd?
- Kiszedjük a kapcsokat onnan, ahol már 1-2 szöggel rögzítettük, és áttesszük oda, ahol most építünk!
Felhívtuk a figyelmét, hogy a szerkezet, mely alól a kapcsokat ki szeretné szedni, minimum 3 tonnát nyom, és nem mellesleg mi is rajta mászkálunk. Alán ekkor kikérte magának, hogy ócsároljuk a munkáját, és megkérdőjelezzük építészeti szaktudását. Említettem neki, hogy építészként eddig csak udvari budit emelt a nagyapja kertjében, és segített annak bevakolásában is. Ismét sértődötten kikérte magának, és emlékeztetett, hogy öcsém mühelye akkor mivolt? Arról kegyesen megfeledkezett, hogy az említett épitmény egy erős éjszakai vihar után jobban hasonlított a lerombolt Hirosimára, mint egy műhelyre.
- Ne féljetek, amíg engem láttok! - felkiáltással (én itt húzódtam fedezékbe), egy - egy szöggel megerősítette a rögzítésre váró pallókat, és elkezdte lefeszegeti az ácskapcsokat.
Mikor végzett egy méteres szakasszal, kezében a 18 kapoccsal diadalittasan nézett ránk, bár ebben némileg hátráltatta az előző este beszerzett monokli a jobb szeme alatt, és enyhén ferde szája, mely még épp most sebesedett. Hiába, így jár az, aki lemákvirágozza a szomszéd körlet - és egyébként Szolnok - bikáját. Este egyébként meglátogattuk az említett bikát a gyengélkedőn, köszönte szépen, csak 3 bordája törött el. Alán mindig is finom úriember volt.
Hogy állítását bizonyítsa, miszerint a kapcsok nélkül, a 300as szögekkel rögzítve is stabil a sebtében összetákolt hidunk, ugrott néhányat a kapocsmentesített szakaszon. Ekkor már mindannyian a partról figyeltük, amit felettébb jól tettünk, ugyanis a következő pillanatban ahogyan az várható volt, az egyik palló megbillent, majd az eddig megépített szakasz, hatalmas robajjal összedölt, Alánnal és a jövőbe vetett reményeinkkel együtt. Irtózatos csobogás jelezte, hogy az építmény, barátunkkal együtt a vízbe ért.
Néhány másodperc döbbent csend után odarohantunk az árválkodó cölöpökhöz, és az úszó faanyag között Alánt kerestük, aki mint Neptun -kezében háromágú villa helyett egy marék ácskapcsot lóbálva -, a habokból kiemelkedve jelezte, nem süllyedt el végleg. Isteni mivoltát kissé csorbította, hogy torkaszakadtából üvöltötte: Nem tudok úszni, megfulladok! Segítsetek! - kezében a 20 kilónyi vasanyaggal. Itt már gondoltuk, hogy nagy baj nem lehet, hisz köztudott, hogy Alán ifi bajnok úszó volt. Ám kissé elbizonytalanítottak minket a nehezékként viselt vaskapcsok, és hogy a sodrás szép lassan viszi barátunkat. Miután meggyőztük róla, hogy túlélési esélyei hatványozottan nőnek, ha nehezékétől megszabadul, kötéllel kihúztuk. A parton csuromvizesen pihegve megköszönte lélekjelenlétünket, és kifejtette, hogy milyen hülyén nézett volna ki a fejfáján: "Szikszai Alán, élt 22 évet, meghalt érthetetlen okból összedőlt híd romjai alatt, vízbefúlás következtében".
Biztosítottuk, hogy most ezen nem kell rágódnia, sokkal inkább az izgassa, mit fog mondani a láthatóan sebesen közeledő századosnak, akinek valószínüleg melege lehetett, mert enyhén vöröses árnyalatot öltött az arca.

A pallókat néhány száz méterrel lejjebb kihalászták, a híd kis késéssel ugyan, de megépült, bár én éles helyzetben nem mertem volna harckocsival ráhajtani. Nem mintha nem bíztam volna barátom építészeti tudásában, de arra felhívtam a figyelmét, hogy amennyiben jót akar embertársainak, és életét szabadon szeretné tölteni, nem épít hidat soha az életben.

Nemsokkal később, a vezérkar az iménti esetből okulva, nem építeni, hanem robbantani küldött minket. A terep egy elhagyott és lekerített szántóföld volt, valahol egy falu mögött. Feladatunk az volt, hogy kisebb lukakat ásva, és abba megfelelő mennyiségű trotilt helyezve a robbantás hatásait és erősségét vizsgáljuk. Ez izgalmasnak ígérkezett, bár igyekeztem távol helyezkedni barátomtól, és kérdésére biztositottam, hogy nem az előző este, spiccesen zselének nézett cipőpaszta szaga zavar a haján. Néhány kisebb pukkanás után Alán csalódottan sóhajtott, és kifejtette, ennél még ő is nagyobbakat durrant, ha nagyanyja bableveséből bezabál. Erre sarkonfordult, és pillanatok alatt eltünt a mögöttünk húzódó erdős sávban. A többiekkel összenéztünk, és azt latolgattuk, mi nyújtana nagyobb fedezéket barátunkkal szemben.
Alán rövidesen előkerült az erdőből, láthatóan erősen küzdött valamivel, ami az erdőben akart volna inkább maradni. Segélykérően nézett felénk, mi azonban éppen egy távoli robbantás által a levegőbe dobott föld mennyiségét méricskéltük elmélyülten. Alán dühösen cipelte oda mellénk a kiszolgált, ütött kopott, rozsdás sparherdet.
- Na fiaim, majd én megmutatom! - nézett ránk diadalmasan.
- Tán rántottát akarsz sütni? Vagy csak fázol? - kérdeztem tőle, felpillanatva az épp 5000 fokkal tüzelő napra.
Alán lemondóan legyintett, és a trotilos láda felé indult. Mi ekkor otthagytuk, és közelebb húzódtunk a tölünk 150 méterre gyakorlatozó társainkhoz. Már épp elmélyedtünk a parancsnokunk által szolgáltatott - ám nem túl emelkedett szinvonalú - előadásba, mikor Alán hangját hallottuk : "ROBBANTOK!!!" - majd irtózatos detonáció rázta meg a környéket, hogy előbb mindenki hasravágta magát, majd fejét a földbe fúrva, gondolatban végigvizsgáltuk magunkat, vajon mink szakadt le, és esetleg megvakultunk-e. Ez utóbbit cáfolta, hogy felnézve, a fejünk fölött kb 40 méterre egy sparherdt repült, felismerhetetlenségig szétroncsolva, majd pár száz méterrel odébb, iszonyatos robajjal elvitte a szomszéd tanya végén álló budi tetejét.
Ez utóbbit Alánnak közmunka keretein belül, a büntetése letelte után újjá kellett építenie. Nemsokkal később, a falu kocsmájában üldögélve félfüllel hallottuk, hogy egy paraszt a minap beszakadt a nemrég épült budijába, és fél napot várt, mire kimentették. Megfogadta, hogy megkeresi azt, akí építette, és a fejét a lukba szögeli. A parasztok gyanakodva nézegettek felénk, mi pedig sietve távoztunk.